A gazdasági válság nem hagyta érintetlenül az idegenforgalmat sem, így mindenki arról beszél, hogy az utazási szokások megváltozása – magyarán a spórolás – a belföldi turizmusnak fog kedvezni. Ez így igaz, viszont az nem igaz, hogy teljesen bealkonyult volna a külföldi utazásoknak. Legfeljebb a távoli, egzotikus uticélok helyett érdemes közelebb keresgélni, és nem is fogunk csalódni. Itt van rögtön például a szomszédságunkban Közép-Európa legnagyobb országa, a hihetlen sokszínűséget felvonultatni képes Németország. Most pedig annak is szívét, a fővárost, a viszontagságos múltat maga mögött hagyott Berlint szeretném önöknek javasolni.

Alig másfél órás repülőúttal juthatunk el ebbe a pezsgő életű, végtelenül sokszínű, az egykori Kelet-Európát és a mai Nyugat-Európát ötvöző hatalmas városba. S itt rögtön cáfolni szeretnék egy tévhitet: annak ellenére, hogy Németország Európa leggazdagabb országa, távolról sem olyan drága, mint például Franciaország vagy az EU-diplomatáktól hemzsegő Belgium. Berlin pedig még Németországon belül is az egyik legolcsóbb hely: 50–80 euróért tisztességes szállodai szobát lehet találni a városközpontban, ahonnan gyalogosan elérhető szinte minden.

Berlin világváros, s eképpen megvan benne minden, ami egy világvároshoz dukál – elegáns éttermek, füstös kis bisztrók, színházak, koncerttermek, operák és múzeumok, ugyanakkor számtalan olyan dolgot is találhatunk itt, amit sehol máshol.
Mindenekelőtt a város hangulatát, amely páratlan a világon. Persze, minden városnak megvan a maga hangulata, de Berlin, ez az egykor fallal megosztott, széttépett város, félig behegedt sebeivel és erős élniakarásával kiemelkedik mind közül. Sehol a világon nem fog el minket olyan érzés, mint amikor megállunk a Brandenburgi kapunak helyt adó Pariser Platz mögött, nem messze a kémfilmekből visszaköszönő Checkpoint Charlie-tól, félúton a teljesen újjáépített Potsdamer Platz felé, és körülnézünk.

Mögöttünk ott áll Berlin masszív jelképe, a híres, 1791-ben épült Brandenburgi kapu, amely mögül eltűnt a félelmetes fal, csak egy csík jelöli helyét a kövezeten, a Pariser Platz tündököl régi, klasszicista fényében, itt-ott posztmodern beütéssel, és fölénk magasodik az előkelő Adlon szálloda hátsó homlokzata. Mellettünk, a Voss Strassén hamisítatlan NDK-fílinget árasztó lakótelep, mintha hirtelen Dunaújvárosba csöppentünk volna, lábunk alatt pedig sivár, semmitmondó parkoló, az egykori Birodalmi Kancellária, illetve az Új Birodalmi Kancellária, a Neues Reichskanzlerei, hűlt, és szovjet utasításra felszántott és sóval bevetett helye. Adolf Hitler rossz emléke lebeg fölöttünk, de egykori büszke birodalma irányítóközpontjára már csak egy szerény épület oldalára néhány kifüggesztett nagy méretű fotó emlékeztet. Itt az is látnivaló, ami már soha nem lesz látható: a Führer bunkerének helyén állunk, itt, a parkoló egykedvűen szürke betonja alatt húzódott meg a föld alatt élete utolsó heteiben a diktátor, és itt is érte utól a megérdemelten csúfos vég.

És anélkül, hogy továbbmennénk csak tovább tekintünk, és ott van mellettünk a képeken nem túl látványos holokauszt-emlékmű, amely a valóságban döbbenetes hatású, ha bolyongani kezdünk a komor tömbök között, ahová nem ér el a nagyváros zaja, akkor hirtelen erőt vesz rajtunk a félelem, mintha óriási koporsók között járnak, egyre mélyebbre süllyedve, mert az emlékmű belseje mélyül, a kövek fölénk magasodnak, aprónak és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, akárcsak a náci rezsimnek áldozatul esett milliók.
S végül a holokauszt emlékmű fölött a tekintet ellát a Tiergarten terjedelmes parkjáig, illetve az emlékművet a túlsó oldalról határoló hipermodern üvegpaloták impozáns soráig.
Egyszerre van itt jelen a dicső és a szégyenteljes múlt, a reménykeltő jelen, a Potsdamer Platz übermodern Sony-centruma pedig egy kicsit talán már a jövő.

Minden Berlinbe látogatónak ajánlatos egyszer – kényelmes cipőben – végigsétálnia az Unter den Linden fényűző sugárútján, elhaladni a tudomány szentélye, a Humboldt Egyetem előtt, egészen a berlini dóm tekintélyt parancsoló sötét épületéig. S itt máris találunk két okot a visszalátogatásra: egyrészt a semmibe tűnt DDR-szimbólum, a Palast Der Republik helyén óriási gödör tátong, itt a háború előtti Berlin legszebb városi palotája fog újjáépülni, másrészt pedig a Museuminseln híres múzeumai közül egyet, a Neues Museumot éppen most újítják fel, s aki ezt csak az utóbbi 60 esztendőben látta, alighanem rá sem fog ismerni…

És ha madártávlatból szeretnénk látni ezt a nyüzsgő várost, akkor kihagyhatatlan a keletnémet technikát dicsőitő, de amúgy tényleg jól sikerült tévétorony az Alexanderplatzon, és legalább ennyire javasolható az alacsonyabb, de önmagában is roppant látványos Reichstag-üvegkupola. Itt megvalósult a politika legmagasabb szintű átláthatósága: nem csak üvegzseb van, hanem üvegparlament is.

A Bundestag környéke a következő években olyan átalakuláson fog keresztülmenni, mint a 90-es években a Potsdamer Platz: a modern képviselői irodaház, a kancellári hivatal és a kisvárosnak is beillő új főpályaudvar között – ahol most csak a háborút csodába illően túlélő svájci nagykövetség árválkodik – már bontakozik egy új városközpont.

Ez a megújulni akarás a legvonzóbb Berlinben. Ezt a város porig bombázták a világháborúban, fallal nyomorították meg évtizedekig, de mindezt lerázva magáról épül, szépül és gyarapodik. A múlt ugyan nem tűnt el, itt-ott visszaköszön az NDK-fantáziátlanság, de jó is így, emlékeztet egy szomorú korszakra, de ma már nem ijesztő, mert legrondább egykori Engelsplatzra is beszökött a vidámság, a barakk-korszak emlékei egyre jobban feloldódnak a valamikor Nyugat-Berlinből átgyűrűző életben.

Vihervert öreg város Berlin, noha ezeréves sincs, de poroszos küllemén nem rontanak a hegek. Szerintem még jól is állnak neki.

Forrás: metropol.hu