„Ronda betonkocka" - ez volt az első gondolatunk májusban, amikor először pillantottuk meg a berlini Collegium Hungaricum (CHB) készülő épületét. Persze a ház akkor még csupán szerkezetkész állapotban volt, épp a bokrétaünnepét tartották nagy dérrel-durral, miniszteri beszédekkel, úgyhogy mosolyogtunk szépen, magunkban tartva az első benyomást. Bölcsen tettük. Ünneprontásnak épp elég volt a jelenétünk: a bokrétaünnep valójában az építkezésen dolgozó munkások ünnepe, akik egy darabig bizony láthatóan feszélyezve ették a lazacot, s zavarukat nagy hanggal leplezve, de mégiscsak félszegen pislogtak a sok ünneporzó öltönyös szemébe.
HITLER NAGY NAPJA
Hanem már csak azért is volt bölcs dolog magunkban tartani sarkos véleményünket, mert most aztán magyarázkodhatnánk miatta. Fél évvel később állunk ugyanott, a Dorotheenstrassén. Az épület kész, és habár kockának kocka, rondának semmiképp sem nevezhetnénk. Szépnek sem, igaz, de legalább érdekes. Amíg nézelődünk, s szemügyre vesszük a hófehérre mázolt ház furcsa arányait, óriási, érdekesen elhelyezett ablakait, a büszkeségtől már-már dagadozó Hiller István átvágja a piros-fehér-zöld szalagot. Nagy nap ez a mai a kulturális miniszter számára. Elmondhatja, hogy negyvenöt éve, 1963 óta nem épített a magyar állam külföldön, s lám, ennyi idő után most mégis sikerült. El is mondja - de már bent az épületben, számos újságíró előtt. És elhangzik a név is hamar.A kulcsszó: Klebelsberg Kuno. A két világháború közti időszak vallás- és közoktatásügyi miniszterének nevét persze nem is lehet kikerülni: ő kezdeményezte a külföldi magyar intézményrendszer kialakítását, mégpedig nem másért, mint hogy a magyar kultúra és tudomány helyi jelenlétével ellensúlyozza a háború után nyugaton nem túl kedvező magyarságképet. Hiller is valami ilyesmiről beszél ékes németséggel. Arról, hogy Berlin, ez a nyitott, kulturális metropolisz kitörési pont a magyarságnak: a kultúrán keresztül pedig a gazdaságnak is. Az mondjuk elég furcsa diplomáciai érzékre vall, amikor a nemzetközi publikummal Hiller közli: a CHB kapcsán csoda történt. Ez ugyanis szerinte abban állna, hogy „a leköszönő igazgató és az új együtt dolgozott a projekten, a legnagyobb egyetértésben". Németül mondja ezt is, mi fejben fordítjuk. Magyarul így hangzik: ez a mi népünk képtelen ám az együttműködésre, folyton marja, gáncsolja egyik a másikát, borzalmas társaság.
MULTIKULTI VÁROS
Jó, félre álszentség, nagyjából ez a helyzet, de mégis, most nem azt kellene bemutatni, hogy mi magyarok milyen jó fejek vagyunk? Nem töprenghetünk ezen sokat, már az említettek beszédét hallgatjuk: Masát András nyolc évig vezette a CHB-t a régi épületben, amely egy elég koszlott kis panel volt az Alexanderplatz tőszomszédságában, az új házhoz képest nagyjából harmadakkora alapterületű, szocreál putri. 1973-ban nyitották meg, volt is ott rendes kulturális élet, de a kilencvenesektől, ahogy Magyarország szépen elveszítette minden egzotikus vonását a németek szemében, gyakorlatilag alig érdekelte a helyieket. Masát azonban tényleg nem tűnik irigynek. Egyrészt rengeteg munkája van az új épület előkészítésében, ráadásul épp a névnapján avatják fel azt, plusz a hazatérés után sem lesz parkolópályán: a budapesti Andrássy Egyetem leendő rektorát tisztelhetjük benne - súgja fülünkbe egy ismert kultúrdiplomata a folyosón. Azaz tisztelhetnénk, ha hagyná - ilyen típusú értesüléseket Masát egyelőre nem kommentál. Beszéde után az új igazgató lép a mikrofon mögé, elég közhelyeseket mond, úgy is mint „a közös gyökerek újrafelfedezése", vagy „az európai történelem újrafogalmazása", valamint „nyílt városban nyitott ház". Utóbbi közhely viszont itt, Berlinben megtelik tartalommal. Valóban nyílt város ez - olyannyira, hogy szinte már nincs is. Nehéz megmondani, hogy Berlin micsoda. Nem csupán építészetileg kusza, de a három és fél milliós várost nem is ugyanazok lakják, mint a fal leomlásakor. 1990 óta az itt élők több mint fele kicserélődött. Hogy hová mentek, nem tudni, hogy honnan jöttek, annál inkább: rengeteg például az orosz, és persze törököket is találunk szép számmal.
MULTIKULTI IGAZGATÓ
Ez aztán nem jött rosszul az igazgatói pályázaton Can Togaynak - irigyei azt is rebesgetik persze, hogy Konrád Györgytől kért és kapott ajánlása is sokat nyomott a latban. A filmes szakemberként, forgatókönyvíróként (Hídember, például) ismert művész mindenesetre von Haus aus multikulti jelenség: Budapesten született török szülőktől, de tanult Lipcsében, német szakos diplomamunkáját pedig a Heidegger-féle Lét és idő terminológiájáról írta. Minthogy az említett írásműnek már csak a végigolvasásáért is a legmélyebb tisztelet illet bárkit, hajlamosak vagyunk megbocsátani a közhelyeket, főleg, hogy miközben beszél, arra leszünk figyelmesek: a Peter Schweger építész által megálmodott nyitott ház koncepció tényleg működik. A Dorotheenstrassén flangálók meg-megállnak a ház előtt egy-egy másodpercre, betekintgetve a jókora üvegablakon figyelik a miniszteri és igazgatói hátakat, néznek farkasszemet velünk. Mi pedig ültünkben egészen az Unter den Lindenig, Berlin főutcájáig látunk. Néhány perce, amikor jöttünkben onnan pillantottunk rá a CHB épületére, már akkor meg kellett lóbálni kalapunkat Schweger koncepciója előtt. A Humboldt Egyetem és a Gorkij színház klasszicista épületei közül kifehérlő neobauhaus kocka rögtön magára vonzza a tekinteteket, ráadásul elméletileg is szépen kifejezi a lényeget, a két kultúra egyenrangú európaiságát és kapcsolatát: főként Moholy-Nagy munkásságának köszönhetően ugyanis épp a Bauhausban ér össze leginkább a német és a magyar építészeti tradíció. Sokat nézelődni viszont most nincs időnk, megy a busz, indulunk sírt koszorúzni. Klebelsberg - gondolhatná a kedves olvasó a fentiek tükrében, ám ő sajnos nem Berlinben alussza örök álmát. Ellenben Gragger Róbert igen.
A GRAGGER KÓD
Ki az a Gragger? - teszi fel a kérdést egy kedves kolléga a buszba beszállva, s bizony a műveltségünk posztóján tátongó molyrágta lukakat magunk is az egyébként példásan összeállított sajtóanyaggal vagyunk kénytelenek betoldozni. Gragger tehát nem más, mint a CHB alapítója. Tudós, irodalomtörténész, aki 1924-ben hozta létre az intézetet Klebelsberg megbízásából, a már említett célokért. Sírjánál Hiller kemény antimarxista gondolatokat fogalmaz meg, olyanokat mond, hogy „sikeres jövő csak akkor képzelhető el, ha az a múltban gyökerezik", fejet hajt, koszorúz, Klebelsberg nevét azért kiejti a száján, vakuk villognak, kamerák forognak, öt perc az egész, vége. „Világtörténelmi pillanat volt" - bukik ki belőlünk félhangosan az az átkozott cinizmusunk, amit egy magas rangú minisztériumi ember el is csíp, de szerencsére egyetértő mosollyal nyugtáz. Odasúgja ugyanakkor: ha nem ismernénk kellőképpen Graggert, a CHB új épülete sem állhatna most ott, ahol épp nyolcvan évvel ezelőtt, 1927-ben is működni kezdett. Azt már tudjuk, hogy Gragger szerezte meg a pompás telket, az azon álló Herz-palotával - ez 1945-ben megsemmisült, attól kezdve 1973-ig nem is volt magyar intézet Berlinben - de az összefüggést nemigen értjük. „A kulcs: Schneider Márta" - hangzik a titokzatos válasz, mi pedig máris a Da Vinci-kódban érezzük magunkat. Minthogy a kulturális államtitkár szintén itt van a kétnapos avatóünnepségen, megfogadjuk: utánaeredünk a rejtélynek.
VALAKI BUKIK - ESTERHÁZI VS KURTÁG?
Az esti, hivatalos megnyitóünnepségen viszont nem tudunk az államtitkár közelébe férkőzni. Ez pedig azért van, mert a CHB épülete ötemeletes ugyan, de egyiken sincs akkora terem, hogy az érdeklődők sok százas seregét belé lehessen zsúfolni. Így aztán a VIP-k - nemcsak hivatalnokok, de olyan sztárok is, mint Gryllus Dorka - a másodikon, élőben hallgathatják a műsort és a beszédeket, míg a pórnép az elsőn, kivetítőről, vagy a földszinten plazmatévéről követheti az eseményeket. Feltörni vágyó plebejus indulatunkat némileg csillapítja a minden szinten felszolgált lazac és kaviár, aztán rádöbbenünk, hogy még jobb is így, hiszen a többszintű műsornak hála csodás kísérletnek lehetünk tanúi, s a megszokottnál jóval pontosabb képet kaphatunk egy-egy beszéd, vagy produkció sikeréről. Akik ugyanis élőben hallgatják ezeket, már csak udvariasságból sem hagyják ott a széküket. No, de aki egy vászon előtt ül! Azt nem köti ez a béklyó. A miniszteri beszédeket mégis teltház követi az elsőn. Sok a német. Ők pedig szeretik a hosszú beszédeket, sőt a lassú beszélgetős műsorokat is - szállodai szobánkban fél tucat ilyet találunk a különféle német csatornákat böngészve. Türelmes, kitartó, megülni képes nép ez. Még szavuk is van erre: ansässig. Annál szembeötlőbb, hogy Esterházy Péter előadása alatt szép lassan félházzá ürül a kivetítős terem. Pedig Nádas Péterrel és Kertész Imrével hármasban szinte brandet alkotnak - a nemzetközileg elismert magyar író kapcsán vélhetőleg ez a triumvirátus ugrik be a németeknek. Mégis. Esterházy két Kurtág-darab közt beszél mindig - ezek a Keller Vonósnégyes remek tolmácsolásában hangzanak el -, váltja egymást zene és szöveg. Csakhogy beszél ugyan, de nemigen mond semmit. Tipikus megnyitóbeszédes közhelyeket parodizál, legalábbis mutat be, eltávolítva magától, olyan felütésekkel, hogy „két Kurtág között, azt mondták, illene arról is szólni..." De nem vicces. Kurtág nagyon is komoly, Esterházy posztmodernkedő, saját, esterházys szerepét játszó semmitmondása inkább nevetséges. Habár lehet, hogy Kurtág túl sok a publikumnak, meg az is, hogy a lényeg a végén van - ez esetben lélekben elnézést kérünk az írótól, és sokakkal együtt mi is távozunk.
A MAGYAR ÍRÓ AZT CSINÁL, AMIT AKAR
Ki az utcára. Az épületben, habár a németeknél még nincs ilyen törvény, tilos a dohányzás. A sötétre kilépve finom pipaillat csapja meg orrunk. Látjuk, nem más az, ki pipál, mint Bartis Attila, az író. Partvis Attila! - kiáltunk erre jó nagyot. Még fülünkbe csengenek ugyanis Varró Dani sorai a Túl a Maszat-hegyen-ből. Írónak tán nem a legnagyobb bók, ha láttán nem valamely művét - mondjuk A kéklő párát - említjük, hanem az a karikírozott mesefigura jut róla rögtön eszünkbe, akit egy pályatársa belőle gyártott. Főleg, hogy e pályatárs sziluettje fönt van a harmadikon, ahol nagyon szép kis kiállítás látható kortárs magyar írók kvázi egészalakos árnyképeiből. Bartisé nincs. Antrénkat mégsem veszi zokon, sőt kiderül, hogy éppen egyéves DAAD-ösztöndíját kezdte meg nemrég Berlinben. „Még keresem a helyem" - mondja, de a város kulturális pezsgése lenyűgözi. Nem csak azért jó elnyerni ezt az ösztöndíjat, mert sok magyar írónak volt az már kapu a nemzetközi elismertséghez, hanem azért is, mert aki elnyeri, gyakorlatilag azt csinál, amit akar. Ellentétben a Nemzeti Kulturális Alap pályázataival, itt nem kérdezik, mi születik a kinttartózkodás alatt. „Tudják, hogy úgyis születik. Ha nem most, később. Berlin nem múlik el nyomtalanul." Hogy az este is feledhetetlen legyen, arról a Palya Bea Quintet gondoskodik. Le vagyunk nyűgözve. Talány, hogy lehet egyszerre ennyire tömény és mély valaki, ugyanakkor mégis kislányosan könnyed. Népien egyszerű és vidám, maga az ösztön, aztán egy percre rá pszichedelikus, sötét erők mozgatója. A hátteret a hatalmas üvegablak adja, azon keresztül pedig a zuhogó eső, amelyet az épület éjjeli megvilágítása fest mindig más színűre. Páratlan látvány. Itt végleg rájövünk: különleges, csodás épület született Berlinben. Schneider Márta államtitkárt viszont továbbra sem találjuk. Majd holnap.
HILLER ÉS A VADRÓZSÁK
Délelőtt, pódiumbeszélgetés. Teltház megint, a németek tényleg szeretik a műfajt. A téma - mily' meglepő -: német-magyar kapcsolatok. „Egy olyan kis ország, mint Magyarország, nem engedheti meg magának, hogy mindenhová beruházzon. Meg kell határoznia a prioritásokat. Nekünk Berlin első számú." Hiller - noha sokadszorra mondja el ugyanezt a szöveget - olyan érzelmes, hogy cseppet sem csodálkoznák, ha hirtelen kirúgná maga alól a széket, és a német himnusz dallamára dalra fakadna: Berlin, Berlin über alles. A német közönségnek viszont nagyon tetszik a produkció, a miniszter megszólalásait vastaps kíséri. A többiekét nem. Még a vitavezető is hangsúlyozza, milyen szép érzelmes beszámolót hallhattunk - igaz, nem a házzal kapcsolatban. Hiller ugyanis mesél poncichter őseiről, aztán - érzelmek a csúcson - egy vadrózsabokorról. Ez, mint mondja, a határon áll mindmáig. „Apámmal minden szombaton elmentünk a határhoz, jól látszik onnan Fraknó vára. Azt mondta nekem: ha jönnek a határőrök, és kérdezik, mit keresünk itt, azt válaszoljuk: anyádnak szedünk vadrózsát. Hejj, fiam, akkor lesz jó világ, ha egyszer nem lesznek határőrök" - valahogy így szól a történet, a végkicsengése meg az, hogy végre jó világ van, mert a miniszter ivadéka már nem is érti a sztorit. Mesél Joschka Fischer is, ex-külügyminisztere a németeknek. Elmondja, azért Jóska ő, mert a születése előtt nem sokkal Magyarországról kivándorolt ősök így hívták. S hogy a rokonok hazájukként beszéltek Magyarországról. Konrád György életútja kapcsán a beszéltetőnek az író zsidósága jut eszébe, s arra kérdez rá, nem haragszik-e a németekre, amiért meg akarták gyilkolni. Konrád mesél erről a kapcsolatról, az egykori magyarországi antiszemitizmusról, megmeneküléséről is, de egyáltalán nincs utolsó csatlósozás. Sőt, Christina von Braun kultúrtudós-filmrendező, aki először antiszemitizmust kutatni járt hazánkban a nyolcvanas évek végén, kijelenti, hogy nem volt durvább a helyzet nálunk sem, mint bárhol másutt. A beszélgetés végén megkérdezzük Konrádtól, mi tette oly rokonszenvessé számára Can Togayt, hogy ajánlást adott a számára. Arra gyanakszunk, tán közrejátszhatott a tény: Togay volt az ötletadója a Duna-parton látható, cipőket formázó holokauszt-emlékműnek. „Valóban? Erről nem is tudtam." Tévedtünk.
II. KLEBELSBERG ÉS A SZENTHÁROMSÁG
Nincs idő ezen keseregni: sajtóbeszélgetésre megyünk. Hiller minisztert kérdezhetjük. Nem álljuk meg, rögtön bedobjuk a pécsi EKF-projekt (Európa kulturális fővárosa 2010) témáját. Nem csupán azért, hogy ellenzékieskedő újságíróként rávilágítsunk: válassza még akárhányszor kultúrpápává az aktuális MSZP-konklávé, Hiller István vélhetőleg sosem veheti fel a II. Klebelsberg nevet. Pedig szívén viseli mind a 19 magyar intézet sorsát, Kínában alapított is, sőt az Egyesült Arab Emírségekbe is kultúrdiplomatát küld jövőre: a nagy előd viszont nem csak külföldön, otthon is sikeres volt. A tanügyre most nem térünk ki, elég a pécsi EKF-projekt, amely épp bedőlni látszik. Ráadásul nem is kanyarodunk túl messzire a Berlin-tematikától: a CHB és Pécs ügye, valamint az éppen ma záruló németországi magyar kulturális évad (Ungarischer Akzent) sok szálon függnek össze, szinte szentháromságot alkotnak. Épp mögöttünk ül Méhes Márton, aki a kialakult lehetetlen viszonyok miatt - a helyi, MSZP vezette önkormányzat kitúrta jogköreiből - néhány napja mondott le a pécsi EKF kulturális igazgatói posztjáról. Amikor tavaly a Ruhr-vidéken először találkoztunk vele, még az Akzent vezetője volt, ahová nem máshonnan került, mint a CHB igazgatóhelyettesi székéből. A kulturális évad nyitánya 2006 tavaszán egybeesett a CHB alapkőletételével, félideje a már említett bokrétaünneppel, lezárása pedig az avatással. Az évad egyébként példátlan sikert hozott: tizenhat hónap alatt 1500 magyar művész mutatkozott be 170 városban, több százezer érdeklődőt vonzva - az öt súlypont egyikén, a Schleswig-Holsteini zenei fesztiválon például 146 ezren voltak kíváncsiak a magyarokra - , ráadásul a költségek nagyobbik részét magántőke fedezte, nem a magyar állam. A Ruhr-vidék is súlypontja volt az évadnak, hiszen Pécs és Isztambul mellett Essen és környéke is kulturális főváros lesz két év múlva - azaz, utóbbi kettő biztosan az lesz, Pécs lehet, hogy csak címében. „Nem örülök annak, ami Pécsett folyik. Méhes Mártont az egyik legkiválóbb kultúrdiplomatának tartom, de nem tudom megoldani a pécsiek problémáját" - mossa kezeit Hiller. „Nem lehetne kormánybiztost kinevezni?" - veti fel egy kolléga. Kis híján felkacagunk. Itt, a teremben támasztja a falat Csák Ferenc, az EKF kormányzati koordinátora. Tegnap egy asztalnál ettünk vele, akkor panaszolta: még csak nem is tájékoztatták a pécsiek arról, hogy megkurtítják Méhes jogköreit, és gyakorlatilag elölről kezdik a tervezést. A beszélgetésen jelen van Schneider Márta is - de megint nem ér rá Graggerről beszélni.
A GRAGGER-KÓD FELTÖLTÉSE
A kultúrprogram - ezt még az év végével megszűnő Akzent programiroda szervezte - ma is kitűnő. Teltház mindenütt, németek és magyarok együtt ámulnak a 14 éves Kuti Mátyás és Nagy Olivér produkcióján, akik néhány másodperc alatt rakják ki a Rubik-kockát. Próbálkozhat a közönség is: néhányaknak sikerül - fél óra alatt. M. Tóth Géza Ergo című új animációjának nemzetközi premierjére nem lehet beférni - a néhány szerencsés kirobbanó tapssal fogadja az elsőként vetített, Oscar-jelölt Maesztrót, aztán az új filmet is. Kertész Imre németül olvas fel - zsúfolásig telt a terem itt is. A legnagyobb élményt mégis megint a ház adja. Próbavetítést tartanak. Az hatalmas emeleti üvegablak ugyanis, valami csoda technológiának köszönhetően, kifelé mozivászonként is képes működni. Az erkélyre tett hangfal is jól szól - már látjuk, ahogy nyáron székek sorjáznak a ház előtt, és Berlin legkülönlegesebb, házból alakítható szabadtéri mozijához vándorolnak a népek. A briliáns ötlet egyébként már Can Togaytól származik - gratulálunk is neki érte. Az ilyen látogatócsalogató, ám olcsón megvalósítható programokra nagyon is szüksége lesz az új igazgatónak: a rendezvényekre szánt keret össz-vissz 30 millió forint évente - Hillerné ruhatára ékszerestül vélhetőleg többe került. Ezért aztán a földszinten étterem nyílik majd - a bérleti díj mehet még programokra. A vetítés végén, késő este már, végre rátalálunk a pezsgőjét kortyolgató Schneider Mártára is. Csatlakozunk. Kiderül: tényleg van köze hozzá, hogy ma ezen a telken ünnepelhet a CHB. Hiller államtitkára ugyanis nem más témakörben írta disszertációját, mint - na? - Klebelsberg külföldi intézetalapítási tevékenysége. 1990-ben a berlini magyar tanszéken is kutakodott ez ügyben, s valahol a férfivécé mellett rátalált egy jó ötven éve érintetlenül álló dobozra. Benne a Gragger-hagyatékkal, és olyan papírokkal, amelyekre hivatkozva később lehetővé vált, hogy a magyar állam visszakérje a dorotheenstrassei ingatlant. Éppen tíz éve vissza is kapta. Az, hogy a telek fele üresen áll, nem véletlen: az állam PPP-konstrukciót választott. A CHB kivitelezője a másik telekrészre saját hasznosítású házakat húzhat fel, cserébe felépítette a forintban 1,3 milliárdra taksált Collegium Hungaricumot. Az állam persze fizet az építő-üzemeltetőnek: harminc évig, nagyjából annyit, amennyibe a régi, szocreál épület bérlete került. Minthogy figyelemre méltó, háromszor akkora épület született, összességében jónak látszik az üzlet - külföldi telken, úgy fest, megy ez. Nyitás jövő tavasszal. Már csak itthon kellene belehúzni.
Forrás: hetivalasz.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
