A Collegium Hungaricum bokrétaünnepével félidejébe lépett a németországi magyar kulturális évad. Múlt héten Berlinben járva szemlét tartottunk: honi kultúrpolitikánk milyen művészetfogyasztói közegben, s milyen esélyekkel-módszerekkel igyekszik növelni hazánk németországi jelenlétét. Berlin nem szép. Legalábbis nem úgy, ahogy Párizs, Prága vagy akár Budapest: földi halandónak eszébe nem jutna ékszerdoboznak nevezni a németek fővárosát. Hatalmas modern épületei, széles útjai inkább a sokat emlegetett német precizitást juttatják az odalátogató eszébe, mint valamely ihlető hatású helyszínt, az európai kulturális és művészeti élet paradicsomát. Pedig a város már egy évszázada ugródeszka a különféle nemzetiségű - nem utolsósorban a magyar - művészek számára. Akit a magyarok és Berlin múltbéli kapcsolata érdekel, a Petőfi Irodalmi Múzeum Nekünk ma Berlin a Párisunk című kiállításán Budapesten is tájékozódhat. Arra viszont, hogy ma mi adja a város vonzerejét, lapunk múlt héten Berlinben kapott meglepően őszinte magyarázatot Kertész Imrétől. Mint azt egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk megfogalmazta: az okok elsősorban praktikusak. Rengeteg ösztöndíjat lehet ugyanis elnyerni, Budapesttel ellentétben minden lapnak van tárcarovata, kolumnákon keresztül közölnek szépirodalmat. Merthogy a berliniek kíváncsiak.

KIT ÉRDEKEL A MAGYAR?
A hatalmas német piacon szinte mindenre van érdeklődő, a kultúrát tehát nem elsősorban az állami szektor működteti: míg országos szinten az állami, közösségi kultúrfinanszírozás évente 8 milliárd eurót tesz ki, addig a magánkultúripar 120 milliárdot mozgat meg. Kertész éppen ottjártunkkor vette át Hiller István kultuszminisztertől a "magyar kultúra nagykövete" díjat, amelyről a miniszter nem győzte hangsúlyozni, hogy az valójában nem is kitüntetés, sokkal inkább felkérés a magyar kultúra terjesztésére. Az író válaszában egyértelművé tette: Magyarországnak szerencsére van rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, ő viszont személy szerint semmit nem tesz majd másként a felkérés után sem, mint addig. Írni fog, az írást pedig a legszemélyesebb ügyének tekinti. Talán azért sem olyan nagy baj ez, mert az, hogy valamilyen kulturális termék magyar, önmagában már úgysem érdekes a berliniek számára: mára, EU-tagként egyáltalán nem számítunk egzotikus nemzetnek, noha a város, s különösen annak az egykori fal keleti oldalán fekvő egyes "művészkerületei", mint amilyen Friedrichshain vagy Prenzlauer Berg, ma is a multikulti igézetében él. Csakhogy a multikultit a különböző hatások vegyítéséből létrejövő új tartalom izgatja, nem a saját gyökerek hangsúlyozása. Így például az elmúlt hét végén paradox módon kitüntetés nélkül is sokkal inkább volt a magyar kultúra nagykövete a Di grine Kuzine nevezetű, balkáni elemekkel operáló berlini klezmer-ska-lagzizenekar, amely az - egyébként példaértékűen kulturális központtá alakított - egykor sörgyárként működő Kulturbrauerei falai közt egy balkánosított, "népiesch" magyar műdalt is előadott. Az énekesnő ráadásul többször is berlini akcentussal megtört "köszönöm szépennel" nyugtázta a vastapsot - nem mintha magyar gyökerei lennének, csupán a néhány héttel ezelőtt Budapesten tartott koncertjük hatásaként.

KÜLCSÍN ÉS BELBECS
Berlin tehát olvasztótégely. Olyannyira az, hogy nem csupán a programfüzeteket nyálazónak, de a járókelőnek is rögtön feltűnik: mintha olyan, hogy "német kultúra", nem is képviseltetné magát a városban. Indiai étteremből rengeteg van, németből alig akad. Ennek egyrészt oka, hogy a németek identitását a nemzetinél mindmáig jobban meghatározza a tartományi kötődés, másrészt nagyon erősen érezni, az össznemzeti büszkeség leginkább abban fogalmazódik meg: merik magukat nyíltan szégyellni az ország náci múltja miatt. Ezt nem csak a Zsidó Múzeum és a két éve a város szívében elkészült, falfirkamentes holokausztemlékmű - valamint az alatta meghúzódó kiállítás - hihetetlen sikere, látogatottsága bizonyítja. Az egykori Hamburgi pályaudvar épületéből kialakított, gyönyörű belterű Kortárs Művészetek Múzeumában (ahol a Warhol- és Lichtensteinmunkákat is magában foglaló Marxgyűjtemény is látható) a tárlatvezető szinte minden lehetséges alkotásból - például Anselm Kiefer "életnagyságú", mákgubókkal díszített ólom repülőgépéből vagy ólom könyvespolcából - a vészkorszakra való utalást olvasta ki ottjártunkkor. A modern "mindent egy helyen" eljárás veszélyeit ugyanennek a múzeumnak Fájdalom címet viselő kiállítása mutatja - még ha nem is ez volt a tervezők akarata. A keresztény fájdalomértelmezés butított változatával induló tárlatot járva az ember egyszer csak az orvostörténeti múzeumból kölcsönzött formalinban ázó emberi végtagokkal találja szemben magát, máskor egy döglött lóba botlik, hogy aztán érdektelen és értelmezhetetlen tudományos diagramokkal traktálják. A kiállítás nem mutatja be a fájdalom lényegét, ha van ilyen egyáltalán, inkább maga is fájdalmat okoz a koncepció teljes hiánya által. Az a modern marketingszemlélet érződik rajta: mivel a cím mindenkit érint, bejönnek majd a látogatók, főleg hogy a tárlatot hirdető plakáton kibelezve, levágott végtagokkal szereplő Krisztusra nincs ember, aki ne kapná föl a fejét. Hogy belül mit kapnak, szinte mindegy is.

RETRÓBÓL RETRÓBA
A magyar kultúrának nincs tehát könnyű dolga, amikor a jól működő berlini piacon kívánja észrevétetni magát. Az esély mindenesetre most minden korábbinál jobbnak mutatkozik: a berlini Collegium Hungaricum a félreeső, volt keletnémet részen található, még a retro kedvelői számára is lepukkantnak ható épületből idén visszaköltözik arra a telekre, amelyen az 1924-ben alapított intézmény fénykorában, Klebelsberg Kunó minisztersége idején is állt. A szerkezetkész épület múlt héten, mindkét ország miniszterének jelenlétében tartott bokrétaünnepén már látszott: jobb helyszínen aligha épülhetne fel az erdélyi származású, magyarul jól beszélő, magát azonban német építésznek tartó Peter Schweger által tervezett, Bauhaus-alapokon álló ház. Kőhajításnyira van a híres Múzeumsziget, ahogy a Humboldt Egyetem is, a földszintre tervezett, kertbe is kinyúló kávéház pedig az előzetes remények szerint vonzza majd az egyetemistákat. Az őszre várható átadás után viszont még éveknek kell eltelnie, hogy kiderüljön: megérte-e az 1,2 milliárdos - a kivitelezőnek 30 év alatt visszafizetendő -, közpénzből megvalósított beruházás. Főleg, hogy egyelőre nem tudni, milyen koncepciót valósít majd meg és ki lesz az intézmény új vezetője 2008 elejétől. Abban is csak reménykedni lehet, hogy a félmilliárdba kerülő németországi magyar kultúrévad (Ungarischer Akzent) is olyan sikeres lesz, mint volt mondjuk az ennél némileg drágább Magyar Magic Nagy-Britanniában, amely 28 százalékos turistaforgalom-növekedést generált Magyarország irányába. A németországi évad, amely eddig ötszáz magyar művészt juttatott el az ottani közönség elé, és amely a berlini borkétaünneppel épp félidejéhez érkezett, persze nem csak Berlinre fókuszál. Baden-Württembergbe viszik például a Műcsarnokban is bemutatott Kempelen-kiállítást, Türingiában Szent Erzsébet-tárlatot szerveznek az évforduló alkalmából, Schleswig-Holstein tartományban pedig számos városban Magyarország lesz az európai hírű zenei fesztivál idei díszvendége. Az évad persze jó ürügy arra is, hogy Pécsnek csapjanak némi reklámot: a 2010-ben Európa kulturális fővárosának címével büszkélkedő baranyai megyeszékhelyet főleg az ugyanekkor szintén e cím birtokosává előlépő Ruhr-vidéken igyekeznek népszerűsíteni helyi művészeti fesztiválokon.

Forrás: hetivalasz.hu