Tanya-partin voltam a minap Kulcs község közelében. A település a 6-os út és a Duna közé szorítva éli – az ipari óriás Dunaújváros szatellitjeként – mindennapjait. A tanya gazdáját mégsem az egykori acélmű-óriás foglalkoztatja. Egy sokkal közelebbire hívta fel vendégei figyelmét. Ez az óriás hozzánk párszáz méternyire forgatta acélkarjait. És nem is kettőt, de hármat. Sudár acéltörzse vörösen csillant meg a lemenő nap fényében, s karjaival csak úgy kavarta a levegőt. Azaz inkább a levegő volt a tettes, merthogy ezt az óriást a szél hozza mozgásba. Óriásunk becsületes neve szélerőmű. Áramot fejleszt az egykori szélmalmok 21. századi utódjaként. Vendéglátónknak nem volt szélturbina-fóbiája. Szomszédjainak igen. Mióta ott üzembe helyezték a megújuló energia termelésének ezt az egyetlen, árva példányát, azóta kifogások, sőt, perek sokaságával szembesül. Egyeseket a látványa irritál, másokat az állítólagos zaja. Bár elég közel mentem a 80 méter magas óriáshoz, a 47 méteres átmérőt leíró karok suhogását mégsem észleltem. Valakitől azt is megtudtam, hogy éppen e békétlenség akadályozza meg az egyik spanyol befektetőt, hogy a már ide szállított több mint száz szélerőművét felállíthassa. Így hát fekteti őket e befektető, s ki tudja meddig? E tanyaparti előtt néhány nappal jöttem meg Berlinből. Oda- s visszaúton is szélerőművek százaival találkozik a gépkocsin vagy buszon utazó. Mi a Berlin-Drezda-Prága útvonalat járva szembesültük ezekkel a szélturbina-óriásokkal, ám feltételezem, hogy nem csak kelet felé szaporodnak a Bundesrepublik-ban. Legalább is erre következtethettünk abból az elszántságból, amely német Európa-társaink környezettudatosságát jellemzi. A Bundestag épületében járva akadt kezünkbe a képviselőház Das Parlament címet viselő, 20 nagyívű oldalon szerkesztett újságja. Szeptember 10-ét írtunk, s az aznapi lap jobb felső sarkában jelezték, hogy az 1-től a 15. oldalig a téma az energia, melynek átfogó címe: Menekülés a klímacsapdából. Az első oldal vezető anyagát bizonyos Ernst Ulrich von Weizsäcker jegyezte, aki az USA-beli Santa Barbara Egyetem Környezettudományi Karának a dékánja. „A jövő előrejelzésének legjobb útja a jövő feltalálása” – ezzel az idézettel kezdi cikként a szerző. A német parlamentet, a Bundestagot pedig arra biztatja, hogy legyen bátor (kühn) feltalálója ennek a jövőnek. Ne kullogjon az események után. Mert az események –ne legyenek illúzióink - a szükségszerűen bekövetkeznek. A hagyományos energia-nyersanyagok árai megállíthatatlanul emelkednek, miközben csökken a kitermelendő mennyiség. Szerinte nem biztosít megváltást az atomenergia sem, mert egyrészt az uránkészlet is véges, így az atomenergia is egyre drágul majd. Másrészt – s ez az fő érve – az atomerőműveken át a legsebezhetőbbek a társadalmak háborús konfliktusok és a terrorista támadások esetén. „És – kérdi a professzor – melyik ország képes 100 évre előre garanciát nyújtani lakosságának bármelyik ellen?” Tanulság: nem szabad abba a fogyasztás-örvénybe esnünk, amely előbb olyan anyag- és energiaigényes kényelmi javakat kínál, amelyek megszerzésére törekszünk, majd elkésetve felemeli az üzemeltetésük s rekultivációjuk árát. Okos, ha minél nagyobb figyelmet fordítunk tehát a Wind, Wasser, Sonne und Erdwärme, azaz a Szél, a Víz, a Nap és a Földhő energiáinak hasznosítására. Gazdaságpolitikai javaslata pedig egy olyan árfolyosó (Preiskorridor) képzés, amelyik kordában tartja, egymásnak megfelelteti a rendelkezésre álló energia és a fogyasztási termékek árait. Azaz leküzdve az üzleti beetetés (t)örvényét (vásárolj olcsón, aztán fizess sokat!), összehangolja azokat, és ezzel fogyasztási szokásainkat is kordában, avagy korridorban tarja, a fenntartható fejlődés irányába tereli. Ne legyenek illúzióink – írja a szerző, az elkövetkező tíz évben az energiaforrások nem bővülnek számottevően. Így viszont elkerülhető az elkerülhetetlennek látszó, a társadalmi megrázkódtatások sora, a szociális ellehetetlenülés, a tőkemegsemmisülés. Szerinte ez a század az energia évszázada lesz. Ezt kell tudatosítania minden német honatyának, ennek a feladatnak a megoldása vár a Bundestagra. Szemmel láthatóan a szerkesztők ezt az írást szánták mottónak a Bundestag őszi ülésszaka elé. Az úton hazafelé jövet a Das Parlamentnek ezt a számát böngésztem. Mikor ki-kitekingettem az ablakon, észre kellett vennem, hogy, a németeknél a magyar népdalban megénekelt „Áll a malom, áll a vitorlája” helyzet nagyot fordult. A fentebb leírt módon, a szélerőművek ezreinek forgó turbináinak formájában. Itthon még folyik a küzdelem. E megújuló energia csápos hasznosítását idegenkedés, ellenségeskedés kíséri. Öt évvel ezelőtt eljutottam egy olyan bakonyi településre, ahol a polgármester komoly elszánást mutatott a falu határában tizenöt-húsz szélerőmű felállítására. Kiszálltunk a fennsíkra, ahol egy ötven méteres mérőtorony műszerei regisztrálták a széljárást és annak erősségét. A polgármester a szomszéd falu első emberével egyetemben oda nyilatkozott, hogy ott egy-két éven belül bizton hasznosítják a szélenergiát. Megvolt a külföldi beruházó, s állítólag az ott lakók is egyetértettek a fejlesztéssel. Megállapodtunk, hogy értesítenek , ha termelnek a szélerőműveik. Az értesítést azóta is várom. Pedig azon a vidéken, így például a tési fennsíkon, még a magyar nyelvű Európa Atlaszban is megtalálható az idegencsábító felirat, hogy „Szélmalmok! Tehát több száz év óta igazoltan széljárta vidék az, s ma sem lehet másképp. Nem is szélmalmokkal van itt baj, hanem inkább a 21. századnak azokkal a Don Quijotéivel, akik ellenséges óriásokat látnak minden újdonságban. Akiknek – Cervantes halhatatlan hősével ellentétben – egyáltalán nem a lovagi becsület a lételemük. Hanem az öncélú viszály, a harc.

forrás:gondola.hu